ET IN ARCADIA EGO – IN MEMORIAM JACOPO SANNAZARO
2016 Csepel Galéria
Fotó © Farkas Andrea, © Szabó Attila
Tisztelt vendégek! Köszöntöm Önöket Filp Csaba ET IN ARCADIA EGO – IN MEMORIAM JACOPO SANNAZARO című kiállításának megnyitóján!
Most rögtön elárulom, hogy nem kezdek művészetelméleti értelmezésbe és nem fogok tudományos hangvételű műtörténeti elemzéssel sem szolgálni, tehát, aki azt várja tőlem, hogy Filp Csaba művészetének kategóriáit teszem ezennel közérthetőbbé, az csalódni fog. Hazudni készülök, miközben a kiállítási konstitúciót igyekszem körüljárni.
Olaszországban, Franciaországban, Németország és Görögország területén elterjedt hiedelem szerint vérfarkassá változni szerdán és pénteken éjjel lehetséges, teliholdkor, ha a telihold fénye az ember arcára vetül.
De ezzel elébe mentem valaminek, ami csak később lehet fontos. Előbb próbálom eldönteni, hogy idézi vagy állítja nekünk Filp Csaba azt, hogy Árkádiában élt ő is? Idézi vagy állítja, hogy még Árkádiában is ott jár, vagyis, hogy azt a helyet sem kerüli el a halál. Hogy a pusztulásról, az elmúlásról akar-e a kiállított művei által beszélni vagy ezeket hátrahagyva bejegyezni szeretné magát egy idilli világba. A múlthoz való viszonyulás metaforáit nyújtja a festett nem-helyekkel és pszeudo vésettel vagy olyan relikviákat állít elénk, amelyek személyesen megélt emlékek idézetei? Töprengek, hogy az elnéptelenedett terek emlékhelyekké avatásával képessé válunk-e arra, hogy belépjünk azok egykori valós idejébe? A gömbmászókák korára gondolok, amikor a félig elásott, néhol nemzeti színűre festett traktorgumikra úgy néztünk, mintha musztángok sorakoznának a téren; nem autók, lovak. A beton virágágyások és ping-pong asztalok korára, a gombostűn szenvedő bodobácsok és káposztalepkék korára. A színes-csíkos nejlonszövet bevásárlószatyrok korára, amikor a közért és a lépcsőház ajtaja között Ariadné fonalaként rajzolta a visszavezető utat a zacskóból csöpögő tej. A neonfeliratok, kézzel festett cégérek (női fodrász, férfi szabó, Tóth kulcsmásolás, 126-os számú italbolt és hasonlók) és zománc tiltótáblák korára; szemetet elhelyezni, fűre lépni, kutyát sétáltatni szigorúan tilos. Most erre a szigorúra gondolok. Mert ha nem szigorúan, kérdem, akkor valahogy mégis szabad? Amikor csak úgy, üresen tilos, szigorúság nélkül, olyankor nem is annyira van megtiltva? Fokozható a tilos a szigorúsággal?
Valós időn értem azt, amikor a terek a környéken lakók számára előbb az ismeretlent, majd rövid idő alatt a kis felfedezéseket jelentették, a találkozások helyszíneivé- majd a napi rutin részeivé váltak. S tudhatjuk jól, hogy a kiismerés sok esetben a közöny előszobája. Mennyi csalfa ígéret és őszinte vallomás tanúi lehetnek azok a fák, amelyeknek lassan erősödő gyökérzete rinocérosz bőréhez hasonlító képződménnyé gyűrte a föléje simított aszfaltot, mint egy háztartási kekszet, úgy repesztette meg a beton járdakockát, lombja pedig átölelte és magába fogadta a rozsdás kerítéselemeket. Ezzel a kontraszttal a természet, az örökkévalóság jogán jelzi preeminenciáját az emberi konstrukció fölött és a poézis lehet az egyik eszköz, amit segítségül hívhatunk e jelenség analíziséhez. Az elmélyült megfigyelés többnyire magányos folyamat, de az abból származó tapasztalat megosztható, s mi más is lehetne a megtapasztalás lényege, mint, hogy tovább adjuk és használatra kínáljuk. A használat módozatai pedig sokfélék lehetnek. Mint valami megfigyelése, a költészet is magányt kíván, egy belső utazást, ahol a végállomást valahol Árkádiában találjuk. És oda csak egyedül indulhatunk, kísérők nélkül, de csüggedni kár lenne, mert megérkezve népes társaság várja az utazót és pásztorsíp hangja hallatszik a távolból.
„… avatatlan hajós ne kíséreljen meg kikötni még rakomány nélkül sem, hiszen a zátonyok sokasága oly nehézzé teszi a part megközelítését, hogy az csak a korosabb révsegédek s Fortuna segítségével lehetséges és úgy sem könnyű. Ráadásként Poszeidón falanxaként emlegetett pengeéles szirtek nehezítik a hajós dolgát és a tengerből meredő sziklák közét csak nyár végén, akkor is csak a hajnali órákban nem lepi sűrű, átláthatatlan ködpára, mikor a szárazföld felől érkező szelek képesek rövid időre kifújni azt onnét.” (Kiss Ákos fordítása)
Írja az antiokheia-i Furnériosz utazásairól szóló elbeszélésében Xenophilius, aki Cariai Pseudus, a Kr. utáni I. században élt elbeszélő írásait vette alapul. Pseudusról pedig tudjuk, hogy nagy utazó volt maga is, s bár halála előtt, szinte teljesen vakon és süketen megtagadta szülőföldjét, előtte igencsak büszkeséggel dicsekedett Árkádia javairól népes római lakomákon. Emlegette bokaláncos asszonyainak páratlan szépségét, messzi legelőinek harmattól dús füvét, ahol olajfák árnyékából lesben, türelemmel várva még láthatnók duhaj kentaurokat s parázna szatírokat néhanap. S mikor hallgatósága kissé gúnyosan kétségbe vonta állításait, ő cáfolhatatlan meggyőződéssel igaza mellett elmesélte tanítója, Philoktétész életének történetét, ki a Naxos vérétől haldokló Heraklész áldozati máglyájának tüzét meggyújtotta.
Emlékszem, majdhogy napra pontosan öt éve lehetett, amikor egy poros ókori kövesút mellett, valami olajfa vagy mandulafenyő tövében megpihenve, belerévedve az antik maradványokba, előttem is megelevenedett a régmúlt, és délibáb-szerű fényes hologramként vetült ki az aranykor gondtalansága. Mentségemre hozható, hogy ezt a melankolikus delíriumot nem egyedül tapasztaltam meg, hanem kísérőm akadt, ki igazolhatja szavam. Ezért is gondoltam, mi másról is szólhat az én megnyitóbeszédem az ő kiállítása előtt, mint az emlékekről. Mert mi ott találkoztunk, Árkádiában, s éltünk úgy, mint az árkádiaiak, árkádiaiasan. Az nem kérdés, hogy Árkádia elveszett világ és a kor idillje csak az elvágyódókban él tovább. Ám Atlantisszal ellentétben a földrajzi hely felfedezhető, ezért utánanéztem, hogy ha valaki manapság Árkádiába készül, hogyan utazhat, és milyen fakultációkon vehet részt. Elárulom, hogy jelentős nehézségekbe ütközött szervezett kirándulásra lelni az uticél alapján, végül a Kaváfisz Tours kínálatában meglepő ajánlatra bukkantam. Az ő prospektusukból tudom azt is, hogy Árkádiába a DiSanches légitársaság közvetlen járatával juthatunk el a legolcsóbban, s a cég weboldalán olvasható néhány szokatlanul sajátos figyelmesség, amellyel utasaikat kényeztetik az amúgy nem túl hosszú repülőút során. Palermoból 1 óra 20 perc alatt érhetünk a Tivornius reptérre, ahol érkezés után, minden először Árkádiába érkező vendég egy üveg helyi érlelésű bort kap ajándékba, hiszen az árkádiaiak igencsak büszkék testes boraikra s ezt szívesen kínálják az ideutazóknak is. A fotón látom, hogy modern formavilágú, színes, Gustibus feliratú reptéri transzferekkel juthatunk el a sziget legpazarabb fekvésű, Lükaón királyról elnevezett üdülő negyedébe, ahol a pompás panorámával kecsegtető, ötvenegy lakóegységből álló apartman-komplexus egyikét foglalhatjuk el. A sziget legfőbb látványossága az a sziklaerőd, melyben az egykori királyt Zeusz vérfarkassá változtatta. Ide javasolt gyalogszerrel ellátogatni, hiszen az akantuszokkal szegélyezett sétány elhalad a Kallisztó medverezervátum mellett, ahol naponta kétszer káprázatos show műsorral szórakoztatják az odalátogató vendégeket. Tovább sétálva láthatjuk azt a babérfát is, ami a helyiek állítása szerint egykor emberi alakban Daphné nimfa volt, még az előtt, hogy Apollón szerelme elől menekülve fává változott volna. Egyszer egy őrült ciprusi turista letörte egyik ágát, azóta külön kertésze van, aki kitüntető gondossággal ápolja ezt a terebélyes növényt. Az online prospektus említ még egy tavat is, ami egynapos kirándulással elérhető és a legenda szerint szélcsend idején a vizében tükröződő felhők elvesztett szeretteinket formázzák. Aki Árkádiában tölt időt, nem hagyhatja ki a helyi ételek kóstolását, hívja fel a figyelmet a prospektus. Különösen a káposztával, és aszaltkörtével töltött pecsenyekacsa, a gránátalmás csirkecomb és az árpában sült sertésszeletek kóstolása javasolt, de a fűszeres bárány és halételek, valamint a látványnak sem utolsó sajtos sütemények is a sziget jellegzetességei közé tartoznak.
Hogy a legendák és tények között milyen széles az ösvény, nem tudhatjuk, mint ahogy sejtésünk is alig lehet arról, milyen tudás vált hamuvá az Alexandriai tekercsekkel. De személyesen meggyőződhetünk arról, hogy az emlékek pókhálós raktárából előhozott és a felszínen takaros sorba rendezett élmények megmutatják az utat Árkádiába. Nincs két azonos útvonal, minden zarándok maga éli meg a távolságot, keresztutaknál ösztönösen megtalálva az odavezető irányokat, néha rápihenve felderengő illatokra, alakokra, hangokra. Árkádia kapui a kollektív emlékezetben keresendők, s a kulcsokat emlékfoszlányok formájában mindenki magában őrzi. Filp Csaba kiállításán, ezen a helyen, mi mindannyian, mégis külön-külön megnyithatunk egy személyes átjárót a saját utazásunkhoz, ehhez nyújtanak segítséget az itt látható művek.
Akik eddig figyeltek azt is láthatták, hogy a harmadik lapot forgatom, és már arról olvasom a szövegem, de mindeddig szó sem esett Guercinoról, aki nagy valószínűséggel Jacopó Sannazaró költészetének hatására festette képére ezt a latin mondatot, és Jacopó Sannazaró nevét is csak épp az előző mondatban említettem. Pedig most kínálkozik a remek alkalom, most megpróbálhatnám értelmezni, hogy a másolás alázatos gesztusa mit jelent úgy általában és megpróbálhatnám megfejteni, hogy mit jelenthet Filp Csaba számára, illetve hasonló módon csábít a gondolat, hogy a trompe-l’oeil effektust párhuzamba állítsam az írói álnév alkalmazásának okszerűségével, de mindezek helyett, most így egyszerűen
a kiállítást megnyitom.
Szabó Attila